LEHET-E JÁTÉKRA, JÁTÉKSZABÁLYOKRA MONOPOLJOGOT SZEREZNI?
Evilági játékokra (világkiadásra) lehet. Többfélét is, akár. Több oldalról körbebástyázhatjuk – bekorlátozhatjuk – a játékot. A játékszabályt például szerzői jog védheti (ehhez Magyarországon még regisztrálni sem kell.) Egy játék típusú találmányra iparjogvédelmi oltalmat is igényelhetünk. Ha műszaki vonatkozása van, akkor akár szabadalmat is kaphatunk rá. Amennyiben a játék formáját, vagy annak csomagolását kívánjuk jogilag védeni, akkor formatervezésiminta-oltalmat szerezhetünk. Felmerülhet a játék árujelző logóját védő védjegyoltalom iránti igény is.
Kép forrás.
Ha azt mondjuk: “Monopoly”, rögtön mindenkinek beugrik, miről van szó, mivel e védjegy mögött temérdek kreatív, jogi, pénzügyi, marketing munka, fáradságos, komoly munka van. Ezért aztán valahol érthető is, hogy tulajdonosai, pontosabban: birtokosai, kizárólagos használati jogot, monopoljogot szeretnének rá szerezni. Vagyis: a levédéssel meg akarják akadályozni, hogy más is használhassa a (szellemi) terméket. Az ilyen kisajátítás JOGOS! De nem biztos, hogy igazságos!
Az üzleti eszközrendszerről ebben a cikkben csak ennyit szeretnék írni. A részletekért kérem kattintsanak a fenti linkekre. Továbbra is köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Ja, még annyit azért hozzáfűznék, hogy érdemes elolvasni a “Monopoly” történetét. Arról, hogy a jogrendszer – így a szellemitulajdon-védelmi jogok is – mit tesznek lehetővé, milyen mozgásteret biztosítanak. Nem biztos ugyanis, hogy az eredeti ötlet gazdája gazdagodik meg, még akkor sem, ha ő maga is LEvédette az első verziót. Ez is csak azt mutatja, hogy ebben a világban legfeljebb jogszolgáltatás lehetséges. És nem: igazságszolgáltatás.
Ha már társasjáték, ez az együttműködésen alapuló, varázslatos játék is figyelemre méltó:
Kép forrás.
—
Játék az ÉLET, ugye, kedves Mérő László!
Az Élet nem más, mint játék. Védhető az Élet? A jog nyelvén szólva: LEvédhető az Élet? Ehhez nézzük meg, mi ellen kellene védeni az Életet! Mi a legnagyobb veszély, ami az életet fenyegeti? A halál. Súlyos téma.
A “Mi a találmány?” c. cikk elején írom, hogy egy játék tekinthető találmánynak. Az Élet pedig nem más, mint játék. Analógiával élve tehát: lehet-e bárkinek kizárólagos joga az Élet, mint találmány használatára/hasznosítására? Van ilyen passzus? A válasz egyértelmű. Hisz’ senki, egyetlen ember sem emelheti magát felsőbbrendű lénnyé. Senki nem magasztalhatja fel saját magát. Tehát az Élet nem védhelő LE. Mert egyébként a LEvédéssel mit is hajtanánk VÉGre?…
Máshogy közelítve: lehet-e az Élet az én találmányom? Vagy bármely más emberé? Ha szabadalomjogi eszközökkel szeretnénk értelmezni, azt mondhatnánk, hogy az találmánybirtoklásnak… akarom mondani: találmánybitorlásnak minősülne. Ami BÜNtethető.
Ergo, az Életet én – mint egyszeri és egyszerű földi halandó – el nem birtokolhatom, nem bitorolhatom, el nem vehetem. Sem a magamét, sem másét. Nincs hozzá jogom. De nemcsak jogom nincs hozzá. Képességem sincs! (“Pouvoir”-om sincs.) Ha belegondolunk, amennyiben a hivatkozott, találmányt definiáló cikk következtetését tekintem, a találmány egy olyan dolog, amire valaki (egy Feltaláló) az úton rátalál. De az Életet az ember nem találhatja meg az útON (ami mindig ON). Nincs ahogyan. Hiszen az Élet maga az Út. A módSZER. (Próbálom az én lélekvédelmi üzemmódomban, azaz In patentMODE kifejezni: The Way. The Mode.)
Egyszer egy darázs szállt be az irodába, ahol egy szabadalmi ügyvivő kollégámmal dolgoztunk együtt. Én le akartam csapni, hiszen már többször allergiás tünetet okozott a csípése (ez érthető mindkét másik élőlényre a szobában…). A munkatársam – biológusként – hirtelen megállított, és kihessegette a darazsat az ablakon. Hadd repüljön (mozogjon, éljen) tovább. Majd nagykomolyan, mély hangon, lassan kijelentette: “Én nem ölök.”
Hát… ez dicséretes. Csakhát… az a helyzet, hogyha te akarnál, sem tudnál ölni. Ez viszont nem a te emberi érdemed. FELESleges hát komolykodni. HIÁBAvaló. Mivel az Élet az játék. Amit az Élet SZERzője is jókedvében teremtett.
Ha megölsz egy másik élőlényt, akkor ez a bűn – itt, e földi létben – vagy kiderül vagy nem. Vagy lehull róla a lepel, vagy nem. És ha ki is derül, akkor a jog eszközével vagy felelősségre tudnak vonni, vagy nem.
A világban, amit elménkkel felfoghatunk, amit testi szemeinkkel láthatunk csak jogszolgáltatás lehetséges.
Az igazságszolgáltatásra máshol bukkanunk. Azt máshogy látjuk meg.
“On ne voit bien qu`avec le coeur. L`essentiel est invisible pour les yeux.”
“Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“
“It is only with the heart that one can see rightly; What is essential is invisible to the eye.”
Nicsak, angolra félreérthetően fordították Antoine de Saint-Exupéry szavait: a “rightly” pont nem a megfelelő szó. Szerencsére magyarra Rónay György jól fordított. (Szerintem ez nem is annyira szerencse kérdése. A magyar nyelv csodálatos. Sokszor előfordul, hogy a magyar fordítás még az eredetinél is lényeglátóbbra sikeredik. Lásd pl. Goethe alábbi sorait.)
De nemcsak igazságszolgáltatásra lelünk Életünk során. Hanem bűneink megbocsátását is elnyerhetjük. Még a legnagyobbnak tartott bűn esetében is.
“A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal.”
—
ÉLETSZABÁLY, avagy hogy is kellene az élethez viszonyulni… hmm, ez megfoghatatlan. Ez inkább kifejező:
IRÁNYELV, avagy merre is kellene tekinteni…
…annak érdekében, hogy az Élet élhető legyen? A fentiekben láttuk, hogy LEvédeni nem kellene, illetve nem is lehetne. De azért valahogy mégis meg szeretnénk védeni, óvni, vigyázni rá. ValaHOL ÉRezzük, hogy… nem tehetünk benne kárt. Ráadásul megállapítottuk, hogy játék az Élet. És mint ilyen: vidám, örömteli. Hát persze hogy az, egyébként mi motiválna e nagy védelmi munkában minket? Imádunk élni. “Imádok önfeledten, boldogan kacagni… Imádok élni… imádok bátor szívvel semmitől se félni. Várni Terád… vigyázni Rád… szeretni Téged”.
Ennek ellenére a történelem folyamán egyes emberek nemhogy védték volna az Életet, akár magukét, akár másokét (…), hanem épp támadták azt. Főleg a jog eszközével PRÓBÁLkoztak, de akár nyílt erőszakkal is. Ezen hatalmon lévők számtalanszor próbáltak (próbálnak!) alapvető emberi jogokat – életbenmaradáshoz szükséges jogokat – elvenni az emberektől, más (…) emberektől. Megint csak: milyen jogon??? Milyen alapon? Nem tudok másra gondolni: csakis félelemből. Mert valahonnan azt a hibás tudást kapták, hogy a legjobb védekezés a támadás. De miért vegetálunk a FÉLelemben? Mitől szoktunk félni? Hát persze, hogy az ismeretlentől! Mert azt hisszük, az az idegen; így aztán eltékozoljuk életenergiánkat. Tehát ahhoz, hogy ne féljünk tőle, meg kell ismerni. Meg kell tanulni. Így, ilyen MÓDon tudjuk védeni. Ez az értelme.
Apropó: történelem! Arról az hírlik, hogy az élet tanítómestere. Ha valóban ez lenne, akkor miért nem tölti be ebbéli funkcióját, miért nem tudunk tanulni tőle/belőle? Mert láthatóan nem tanulunk az eltelt évezredek hibáiból (bűneiből), véráldozataiból. Így azonban a történelem nem egyéb, mint az erőszak unalmas dokumentációja. Az erőszak pedig soha nem oldja meg a problémát, hanem még élesebbé teszi.
Köszönettel Reisinger János úrnak, ezt a csodás előadást. (Csak egyetlen apróságot hadd tegyek hozzá: kétszer kettő néha azért mégis öt. A komplex számok halmazát vizsgálva lehet teljes a kép, úgy hiszem.)
—
Ki az Élet tanítómestere?
Hmm… az Életet tanító mester. Vagy: az Életnek egy megbízott mestere, aki tanítja azt… Jaj, kérdezni is tudni kell!
A tanítás-tanulás folyamatát én kislányként Anyukám tanító tevékenységén tudtam a legpontosabban megfigyelni. Amellett, hogy anyaként nevelt engem és a két tesómat – ezt főleg példamutatással tette – , Anyukám fizikát és matematikát is tanított iskolai keretek között (valamint a környékbeli gyerekeket, vagy minket korrepetálva). Szereti átadni a tudását. Mert az is öröm és egyben önzetlen dolog. Ráadásul a tanár is tanul ezáltal. De miért, hogyan tanul maga a tanár is a tanítás során? És mit tanul a diák, mit tanul a tanár? Anyu mindig örült, ha egy diákja hibázott. Na nem azért, hogy megalázhassa tanítványát, hanem mert tehetséges tanárként tudta: a hibákon keresztül extrém könnyedén lehet rávilágítani arra, hogy mi az adott tan lényege. És hogy merre, hogyan tovább. Csakis így lehet tanulni. A hibák pedig a tanár számára is visszajelzést adnak, hogy ő hol hibázott a tudás-átadásnál, magyarázásnál. Szóval tanítás során a tanár a hibák révén kap valódi visszacsatolást tevékenységének hatékonyságáról.
De mindehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy feltárjuk, beazonosítsuk a hibákat. Hogy észrevegyük azokat… hogy meglássuk azokat… hogy megfigyeljük azokat… Tartunk a feltárástól, pedig attól nem leszünk kevesebbek, ha beismerjük: hibáztunk. Sőt! Lehet, hogy sírunk-rívunk egy-egy nehéz matekpélda kínkeserves megoldása során, meg hogy újra és újra elvétjük akár ugyanazt a példát, de a könnyektől csak megkönnyebbülünk. 🙂 Nos, igen, ha már biológia (és fizika és matematika… szét lehet-e ezeket egyáltalán választani?): könnyezéskor ténylegesen nehézfémek távoznak a szervezetünkből. Én is sokszor sírtam, pl. amikor Anyu tanított az egyenletrendezés lépéseire általános iskolás koromban. Igen, az valamiért nehezen ment. De egyenletet rendezni, azt aztán megtanultam. Sok gyakorlás, hibázás, ismétlés, könnyezés árán… Igen, Anyámtól azt is megtanultam, hogy az ismétlés a tudás anyja.
Hibázni – vétkezni – márpedig sokszor hibáztunk. És még fogunk is, biztosan. Bár talán egyre kevesebbszer, egyre kevésbé.
Ha pedig nem fizikát, matematikát akarunk tanulni, hanem magát az Életet, akkor ki is az igazi tanítómester???
Ki segít beazonosítani hibáinkat? Igen, az évek során mi magunk olyan mélyre ástuk vétkeinket, annyira nem akarunk szembesülni velük, hogy már IDentifikálni szükséges azokat. Mint holmi beazonosító kártyákat, igazolványokat!!! Bűneink, mint igazolványok… Ez a FELtáró munka (Top Job) egyedül már nem fog menni. Szükségünk van segítségre. Hogy megkönnyebülhessünk. Hogy örülhessünk (Top Joy). De kire van szükségünk?
Természetesen nem szakemberre. Mert a szakember csak egy fiktív személy, nem igazi ember. Egyhén szólva: nem mindentudó. A szakember – bár saját szakterületén, vagy akár szomszédos szakterületeken nagyon sokat tudhat – ő mégiscsak egy csőlátó személy, tudásának nagysága attól függ, hogy annak a bizonyos csőnek mekkora az átmérője. Hát objektív kiindulási pont ez? (Főleg a szabadalmi jogban az egyik szabadalmazhatósági feltétel: a feltalálói tevékenység vizsgálatánál?) Ki segít hát az Élet igazi megismerésében, hogy feltalálhassuk önmagunkat Benne? Kinek mondjuk el vétkeinket?
Ismételnem kell: meg kell látnunk a hibákat, hogy tanulni tudjunk belőlük, rájuk kell tekintenünk. Meg kell tisztelnünk a tananyagot azzal, hogy rátekintünk a hibákra. Tisztelnünk kell az Életet, tehát figyeljük, ügyeljünk vétkeinkre! Ez esszenciális.
Folyamatirányítás – a tanulásban
Az irányítástechnikában kétféle irányítást különböztetünk meg. Az egyik a vezérlés, ahol a folyamat során az elkövetett hibákat nem vesszük figyelembe. A másik a szabályzás, ahol viszont van visszacsatolás. Kérdezem az irányítástechikusoktól: ha egy adott műszaki folyamat irányításához választaniuk kellene, hogy melyik módon irányítsák azt, mit választanának? És itt tegyük fel, hogy más korlátozó feltétel nincs, például bármilyen szenzor, aktuátor, stb. rendelkezésre áll, a pénz sem akadály a rendszer kiépítéséhez? Ugye egyértelmű: elképzelni nem tudjuk, hogy ne lennének hibák, csetlések-botlások a folyamat során. Tehát ha már egyszer nem akadály egy költségesebb, de visszacsatolást biztosító folyamatirányítási rendszer kiépítése, akkor nyilván azt választjuk, hogy rendszerünk megbízhatóságát fokozzuk, jobb eredményeket érjünk el, ráadásul minél hamarabb. Mindezt azáltal, hogy a folyamat bizonyos kritikus pontjainál megmérjük az egyes folyamatjelzők (pl. nyomás, hőmérséklet, stb) értékeit, és azokat összehasonlítjuk eleve eltárolt kívánt referenciaértékekkel. Ha az eltérés egy adott hibakorlátnál nagyobb, akkor beavatkozunk.
Másik kérdésem az irányítástechnikai szakemberekhez: el tudunk képzelni olyan folyamatot, ahol nincsenek hibák? Emberi léptékkel mérve én elképzelhetetlennek tartom. A tanulás folyamata egyfajta iránykeresés. Az igazság keresése. Ha valaki emberi léptékkel nézve vezető (pl. gépjárművezető), ő mi lenne abban a teoretikus esetben, ha a vezetés megtanulása során, annak tökéletes elsajátítása után már nem követne el hibákat? Tehát már nem kellene szabályozni, mert már nincsenek hibák? Király lenne! Mindenkinek hibátlanul tudná megmutatni a helyes irányt, mindenki belátná, hogy ő, ez a király nem hibázik, vezérelve vezet. Mindenki megengedi, hogy hasson rá. Ő lenne a mindenható! Az élet tanítómestere!
Te mit tennél, ha mindenható lennél? Lássuk, Jóbarátaink mit tennének. Ne feledjük:
Azért vannak a jó barátok
Hogy a rég elvesztett álmot
Visszahozzák néked majd egy szép napon
Azért vannak a jó barátok
Hogy az eltűnt boldogságot
Visszaidézzék egy fázós alkonyon.
Mike Oldfield-nak van egy könnyed dalocskája: Innocent. Ebben azt énekli a felesége: Ha ártatlan (tehát hiba nélküli) vagy, akkor mindenható vagy. Mire várunk? Váljunk újra ártatlanná, kisgyermekké!
Adódik a kérdés, hogy a mindenható az egyben mindentudó is?
Vajon mivé lesz a tisztánlátó, ha már nem hibázik? Ha azt, hogy ne hibázzon többé, már ő maga sem tudja irányítani, kontrollálni? Erre egy kicsit súlyosabb (heavy metal) dal adhat választ.
—
A történelem nyilvánvalóan nem az Élet tanítómestere. Most akkor vizsgáljuk meg, mit nyújt az irodalom. Goethe “Életszabály” c. verse végigkísérte eddigi életemet. Nemrég felidézve egy bizonyos sorát, azt találtam mondani, hogy az irodalom a legprecízebb élettudomány.
“Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;
Mit akar?- kérdd meg minden naptól
és minden nap felel majd akkor;
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.”
Mostanában kialakítottam egy szokást. Reggelente a Napba nézek, a világ világosságába. Azt tapasztaltam, hogy tényleg kapok iránymutatást, mire is fordítsam aznapi figyelmem. És mostanában könnyebb az Élet. Ezért tekintek erre a versre életszabályként, egyfajta játékszabályként. De ha elég időt szánnék rá, ha elég alázatos, azaz elég nyitott lennék ahhoz, hogy közben Szent Ferenc “dalát” énekeljem, tán még könnyebb lenne…
Meg kell azonban jegyeznem, hogy a fordításra támaszkodni, tehát hogy egy egyszerű embert a helyes irányba tereljen a nyelv, nos, az nem biztos alap, sikere esetleges. Az én példámban átsiklottam azon a nyelvi tényen, hogy a nap németül der Tag, a Nap pedig die Sonne. Tehát ez az “életszabály” engem erre a szokásra vezetett rá, és bár ez a szokás jó, egy félreértés, ismerethiány következménye. A “szabályok” félrevezethetnek. Ha a szabályok bármely embert félrevezethetnek, akkor mégsem ezek nyújthatják a megfelelő irányelvet.
—
Kis kitérő:
Érdekes FELismerést tettem. Épp ma. A három évtizede tartó migrénem úgy tűnt, igencsak megnehezíti Julianna földi 🙂 életét. Az én migrénemet sose sikerült besorolni egyetlen migrén típusba sem. Nem kategorizálható. Meggyőződésem egyébként, hogy senkinek semmilyen betegsége, nyavajája nem kategorizálható. (Ezért is tartom fals, talmi dolognak az orv-osi diagnosztikát.) Az én esetemben az történik, hogy igen sűrűn, 2-4 hetente úrrá lesz rajtam a fejfájás, ami egyébként önmagában teljesen elviselhető, de legalább 2-3 napig tart. Fizikai munkát könnyedén végzek ezalatt, pl. ekkor szívesen főzök. De amint elkezdek GONDolkodni, máris exponenciálisan növekszik a fájdalom mértéke. Tehát agymunkára ekkor teljesen alkalmatlan vagyok. Kisebbfajta csoda, hogy ilyen feltételrendszerrel egyáltalán el tudtam végezni a gépész kart, főleg, hogy a “leggondolkodósabb”: a mérnökmatematika szakirányban.
No, de itt nem ér véget a történet. Mindig munkálkodott bennem, hogy meg kéne szerezni az angoltanári diplomát. El is kezdtem. Ez egy másoddiplomás képzés volt, az első diploma eredményét vették figyelembe a felvételinél. Tehát teljesen mindegy volt, hogy valaki gépészmérnöki (vagy akár gépírás) szakon szerezte az első oklevelét, nem az angoltudása alapján került be a főiskolára. Arra számítottam, hogy a kedvenc tárgyam a nyelvészet lesz. Az, ugye köztudottan közel áll a matematikához. Az be is igazolódott, hogy könnyen megy a nyelvészet, viszonylag nagy szókincsemmel, logikai megközelítésemmel mondhatni tündököltem; és az életvidám, jóhumorú tanárnőt is imádtuk. De nem ez lett a kedvencem.
Az első féléves vizsgaidőszakot január 9-én abszolváltam. Volt némi kontraszt a gépész kari követelményekhez képest, ahol a téli vizsgaidőszakban rendszerint decembertől február közepéig egyfajta tortúrán kellett átvonszolnunk magunkat, össze-vissza bukdácsolva. A hirtelen véget ért első félév végén, az angol szakon egy kissé frusztráltan kérdeztem: hol itt a cselendzs? Csakhogy ez éles fordulatot vett később: a 2. év vége felé megjelent az irodalom. Érdekes, hogy egy életunt, embergyűlölő tanárnő kapta meg a tárgyat, és mi őt. Örömét lelte abban, hogy minket alázzon – és mi alázkodtunk is rendesen. Verselemzéskor, regények értelmezése során mit sem ért a nagy szókincsem, ha nem volt mit mondanom. Azt vettem észre, hogy a nagyobb élettapasztalattal rendelkező, leginkább családos diáktársak, akiknek nem volt annyi idejük korábban annyira elsajátítani a nyelvet, kezdtek kiemelkedni. Fordult a kocka. Bár eleinte a padot kapartam, amikor szabolcsi kiejtésükkel, össze-vissza gagyogva-dadogva nyilvánultak meg, egy idő után feltűnt, hogy mégis szeretem őket hallgatni. Noha közléseik hemzsegtek a nyelvi, nyelvtani hibáktól, mégis óriási igazságokat tudtak átadni nekem – a korábban már megdicsőült “nagy angolosnak”.
Végül szégyen szemre e 3 éves képzést nem sikerült befejeznem. A 2,5. évben be kellett látnom, hogy ehhez – még – kicsi vagyok. No, és mi volt az, ami ilyen legyőzhetetlen akadálynak bizonyult? Hát persze, hogy egy irodalom vizsga. Egy részvizsga.
E kis kitérővel csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az én Életem tapasztalatai alapján – szerintem – az irodalom keményebb tanító, mint a reáltudományok.
De amennyiben az irodalom tudomány (akár bölcsészettudomány, akár élettudomány), akkor csak korlátai lehetnek. Mint minden tudománynak. Így aztán az általa előhívott szabály sem lehet korlátlan érvényű.
És közben minduntalan keressük Petőfit. Igen, jól tesszük. Keressük csak sas lelkét! Viszont én annyira szeretném, ha végre Szendrey Júlia is szóhoz jutna! De kinek van itt bármihez joga? Akár szellemitulajdon-védelmi fajta… Akár hallgatási…
—
Térjünk vissza a játékszabályokhoz. A tudomány véges – axiómák határolják. A tudomány szabályai komolyak, logikusak, racionálisak. Betartásuk nehezünkre esik. Az Életet, a nem komolykodó, játékos Életet megnehezítik. Nem igazán hagynak életteret, műszaki nyelven szólva: játékot. Ezzel szembemegy, hogy a hibák, vétkek, bűnök beazonosításakor, beismerésekor megkönnyebbülünk. A megkönnyebbülés viszont nem előfeltétele annak, hogy a racionálisan létezzünk, vagy inkább: működjünk. Érezzük, hogy a szabályok betartásával rabszolgákká degradálódunk. A földi létünk nehéz marad. E világban nem is élünk igazán. Hiszen a korlátos tudomány alkotta szabályok minket is bekorlátoznak. Mi pedig szabadok szeretnénk lenni.
De akkor mi az az irányelv, ami szerint érdemes lenne élni? Ezt szerintem mindannyian látjuk. ÉRezzük. A szívünkben.
Azt gondolom, hogy FELtalálói attitűddel, szabadságvággyal erre is rájövünk. Rávezetődünk. És érzem, hogy engem Valaki a megfelelő irányba terelget. Az alábbi történet egy bizonyság. Íme:
—
Kislányom egy Waldorf iskolába jár. A waldorf pedagógia alapelve a szabadságra nevelés. Kislányom most hatodikos, és hat év elteltével örömmel nyugtázhatom, hogy Életem – pontosabban: szabad akaratom – egyik legjobb döntése volt, hogy oda jelentkeztünk. Az osztálytanítónk, Rita néni, Karácsony előtt megkérte kis diákjait, hogy írják le nekünk, szülőknek Pál apostol levelét a korintusiakhoz. A levelet karácsonyi ajándéknak szánták, de a kislányom véletlenül (?) bennhagyta a padjában, és csak január elején tudta átadni nekünk. Meghatódva olvastam.
Ez nem egy szabály. Hanem egy himnusz. A Szeretet himnusza.
Úgy hozta a sors, hogy másnap egy temetésre kellett mennem. Mert nem sokkal korábban kaptam a hírt: az egyik legjobb barátom apukája – akit én is nagyon szerettem és tiszteltem – elhunyt. Még novemberben távozott, de – talán a pandémia miatt – csak most, január elején tudták eltemetni. A temetési értesítő feltűnően precíz volt: mikor, hol kezdődik a búcsúztatás, maga a gyászszertartás, melyik temetői parcellában helyezik a TESTÉT örök nyugalomra.
Arra számítottunk, hogy Józsi bácsit egy baloldali szemléletű temetési vállalkozó fogja búcsúztatni. Ez egyébként sem ritka a Vörös Csepelen, de róla mindenki tudta, hogy szocialista, ezt ő mindig nyíltan felvállalta, hirdette. A temetésen egyébként rengetegen voltak. De meglepetésemre nem ilyen embert kértek fel a szertartás levezetésére. Nem is egy papot, vagy lelkészt. Hanem Gábor, az elhunyt fia mondott egy gyönyörű beszédet. Úgy kezdte, hogy bátyjával sokat gondolkodtak azon, miként köszönhetnének el édesapjuktól. Hozzátette, reméli jól döntöttek. Meghatóan emlékezett meg édesapja Életéről, emberi tetteiről, nagyságáról. És egyszer csak – baloldali érzelmű elhunytról lévén szó, számomra nemvárt módon – felolvasta Pál apostol levelét a korintusiakhoz…
Tehát két esemény is eltolódott az időben, csak hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, és így, szinte kánonban szólaltassák meg ezt a himnuszt. Kánonban, azaz ismételve.
A temetés végén, a parcellánál csupán egy másik, rövidebb himnuszt mondtunk el. A Miatyánkot. Igen, én azt is himnusznak tekintem. “Give us, this day…”
Emlékszem, kislány koromban Anyukámmal folyton a Magyar Himnuszt énekeltettem. Most kezdem ÉRteni igazán, miről is szól.
Az EU himnusza pedig az Örömóda lett – bár magyarul nekem jobban tetszik.
Úgy tűnik, hogy az a bizonyos irányelv, guideline, guiding light, amely megkönnyíti az Életet, a ZENE nyelvén íródott.
A Szeretet himnusza
“Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek,
ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes,
töredékes a prófétálásunk is. de amikor eljön a beteljesedés,
ami töredékes, véget ér. Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
de mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok. Most megmarad a hit, a remény, a szeretet,
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.”
—
A levélből pedig tisztán kiviláglik: a szeretetet, a Legnagyobb Szeretetet – bár magunkban találjuk meg – , nem sajátíthatjuk ki. Nem “védhetjük” LE. Monopoljog nem adható Rá!
