MI A LEGNAGYOBB MAGYAR TALÁLMÁNY? – Az én sajátos szabadalmár szemüvegemen keresztül a válaszom “kapásból“, mint a fociban: a Kis qu’est-ce lányom.
Kedves Olvasó!
Minden tekinthető találmánynak, amely megold egy problémát! Én most olyan problémákat szeretnék taglalni, amelyekről a szabadalmi szakma frontembere, Dr. Palágyi Tivadar visszaemlékezésében is hallhatunk. Beszélnünk kellene ezekről. Pontosabban ezen problémák – egyik – legfőbb okáról. Erre buzdít ez a kis vers is, Emily Dickinson tollából:
A Word
Kommunikálnunk kell! Így lesz csak esélyünk arra, hogy a megfelelő úton induljuk/távozzunk el. Rajtunk múlik, hogy a háború, vagy a béke = szeretet irányába! Csakhogy ehhez meg kell hallanunk a másik ember problémáit is. Ha már itt tartunk, vajon hányan figyeltek fel az előbbi Máté Péter dal női megközelítésére? Kovács Kati “rávilágítására”. Vagy akár Kudlik Júliáéra?
MI A TALÁLMÁNY – úgy általában?
E kérdés megválaszolására először megpróbálom segítségül hívni a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló törvényt. Elnézést, a dőlt betűs sorokban unalmas és száraz jogszabályi szövegek olvashatók, de ígérem, nem hosszan. Meg kell figyelnünk, hogy mi volt a jogalkotó IGAZI szándéka! A magyar szabadalmi törvény – csakúgy, mint az európai szabadalmi egyezmény – ezt írja:
1.§ (1) Szabadalmazható minden
– új,
– feltalálói tevékenységen alapuló,
– iparilag alkalmazható
találmány a technika bármely területén.
Ez szép és jó, de ezzel a törvény nem mondja meg, hogy mi is a találmány. A törvény szava a szakasz (2) bekezdésében csak annyit tesz hozzá pontosításként, hogy mi nem minősül az (1) bekezdés szerinti találmánynak, azaz mi nem minősül szabadalmazható találmánynak. Ilyenek (különösen):
a) a felfedezés, a tudományos elmélet és a matematikai módszer;
b) az esztétikai alkotás;
c) a szellemi tevékenységre, játékra, üzletvitelre vonatkozó terv, szabály vagy eljárás, valamint a számítógépi program;
d) az információk megjelenítése.
Szeretném még egyszer hangsúlyozni, az a)-d) pontokban felsoroltak igenis tekinthetők találmánynak, csupán a törvény szerint – önmagukban – nem szabadalmazhatóak. Az ember által alkotott jog eszközével még egy kicsit cifrázzuk a harmadik bekezdésben (ami véleményem szerint csupán további jogi viták táptalaja lehet):
(3) A (2) bekezdésben felsoroltak szabadalmazhatósága csak annyiban kizárt, amennyiben a szabadalmat rájuk kizárólag e minőségükben igénylik.
Ez utolsó bekezdés pont azt tükrözi, hogy mi mennyire értjük a bibliai tízparancsolatot! Albert Einsteinnel egyet kell értenem – már nincs más választásom! Eddig olyan EGYszerűnek tűnt a tanulás.
“Csináljunk mindent a lehető legegyszerűbben! DE annál egyszerűbben ne!”
Amikor elindultam iparjogvédelmi ismeretszerző utamon, megütközve tapasztaltam, hogy a bevezető kurzus elején leszögezte az oktató: a találmányt nem definiáljuk. Számomra furcsa volt, mert mérnöki tanulmányaim alatt minden egzaktnak mondott tantárgy bevezetése azzal kezdődött, hogy meghatározták az alapfogalmait, amelyekre később a további ismereteket felépíthettük. Persze vannak alap axiómák, amelyekkel nem tudunk mást kezdeni, csak elfogadni azokat. Ilyen axiómáktól hemzsegnek a természettudományok, a mérnöki tudományok és (akkori nagy bánatomra) még a matematika is. Az axiómák, mint fénylő jelzőtáblák, a tudomány határát jelentik, ahol a racionalitás már mit sem segít!
—
Fogadjuk tán el a “találmányt” axiómaként?!
Pedig a nevében is benne van (ami nem: “feltalálmány”), szinte kiszúrja a szemünket, hogy miről van szó. (A magyar nyelv csodálatos; és most felmerül bennem, hogy az ún. leíró tudományok netalán egzaktabbak az előbb felsoroltaknál?)
Tehát a megnevezése alapján a találmány egy olyan dolog, amit valaki (vagy valakik, akár egymástól függetlenül, egyidőben) megtalált, amire valaki rátalált. Azaz valójában már megvolt, készen volt… valahol… az úton.
—
Ha viszont már megvolt, akkor nem is lehet új! Ennek megfelelően eleve ellentmondó az a kifejezés, hogy “új találmány” (egy nyelvész azt mondaná: ez egy csodás oximoron, mint pl. a “katonai értelmiség” 🙂 bocsánat, a “Reneszánsz ember” c. filmből vettem).
Az első szabadalmazhatósági feltétel eszerint egyik találmányra sem lehet érvényes. Ennek fényében az újdonság fogalmát a törvénynek át kell hidalnia, így teszi:
2. § (1) Új a találmány, ha nem tartozik a technika állásához.
(2) A technika állásához tartozik mindaz, ami az elsőbbség időpontja előtt írásbeli közlés, szóbeli ismertetés, gyakorlatbavétel útján vagy bármilyen más módon bárki számára hozzáférhetővé vált.
Vegyük észre, hogy mindez nem a találmány tényleges létrehozatalára, még csak nem is a rátalálására vonatkozik. Hanem annak nyilvánosságra hozatalára, bárki számára hozzáférhetővé tételére. Jobb, azaz itt: kézzelfoghatóbb, bizonyíthatóbb cselekedet híján.
—
Átugorva az alapvető anomáliát (hogy a találmány a jogi rendelkezésben még csak meg sincs határozva), nézzük a második szabadalmazhatósági feltételt: hogy egy találmány feltalálói tevékenységen alapul-e. No, ez még az újdonság követelményénél is ingoványosabb terület.
4. § (1) Feltalálói tevékenységen alapul a találmány, ha a technika állásához képest szakember számára nem nyilvánvaló.
Ezt most hadd vezesse fel egy igaz ember. Pont, mint édesapám. Csodálattal adózunk, kedves Gregor József!
(A szakember egy fiktív személy a szabadalmi jogban, szinte kényszerből lépett a képbe, viszonyítási alapként, de most hagyjuk őt). Az Európai Szabadalmi Hivatal által publikált Feltalálói kézikönyv szemléletesen vezeti be ezt a kérdéskört. Angolul a nyilvánvaló így hangzik: obvious. Ez a latin “ob via”-ból ered, ami azt jelenti, hogy “az úton”. Tehát adott egy (műszaki) probléma, aminek megoldásához vezető úton ha a következő elvárható, logikus lépés során rábukkanunk a találmányra, akkor az nyilvánvaló megoldásnak számít. E bevezető révén látható, hogy a jogi oltalomszerzéshez itt tehát azt kell bizonyítani, hogy nem logikus lépés során bukkantunk rá (vagy: logikus lépéssel nem bukkanhatunk rá)… Ööö, így az egzaktságot, logikát, racionalitást megint vessük sutba? Elégedjünk meg a komoly mérnökök, szabadalmárok által oly sokszor “lenézett” irracionalitással? A tudományosan megfoghatatlannal?
—
Akkor mégis melyik megközelítés előrevivő?
- Az, ha nem óhajtunk a FÖLDÖN járni – mert esetleg azt érezzük, hogy a nehézségi erő LEhúzása csak látszatbiztonságot ad, és inkább teher? Bár azt azért tapasztaljuk, és így beismerjük, hogy teher alatt nő a pálma… Mégsem akarjuk ELfogadni? (Egy ultraHANG azt súgja, ne tegyük.) De mi mégis megpróbáljuk.
- Vagy netán az, ha a LÉT könnyűségét nem szeretnénk elviselni? Azaz FELfogni? (Egy másik Dickinson: Bruce, ezen így tépelődik.)
…
A szabadalmazhatóság harmadik feltétele az, hogy a találmány ipari alkalmazható legyen. Ezzel összefüggésben a jogi oltalmazási eljárás során ritkán merül fel gond, azt viszonylag egyszerű bizonyítani, sőt sokszor elég szinte csak ránézésre elfogadni.
5. § (1) Iparilag alkalmazható a találmány, ha az ipar vagy a mezőgazdaság valamely ágában előállítható, illetve használható.
Erre a feltételre a szabadalmaztatás folyamán tehát sem a feltaláló (pontosabban: a találmányt a hivatalba bejelentő személy) képviselője, szabadalmi ügyvivője, sem a hivatali szabadalmi elbíráló nem fordít akkora figyelmet, mint az előző kettő kritériumra.
Pedig szerintem a jogi oltalomszerzésnek ez a legfontosabb aspektusa. Ehhez képest az újdonság és a feltalálói tevékenység követelménye csak porhintés. Azaz, hogy a találmányt valaki – aki arra szabadalmat, tehát kizárólagos hasznosítási jogot kapott – megvalósítja, megvalósíthatja; hogy ki az a valaki, milyen szándékkal, mire alkalmazza (vagy éppen nem alkalmazza, csakhogy blokkolhassa versenytársai működését), és ki az, akinek a szabadalmas – nagy kegyesen és legtöbbször nyilván díj ellenében – engedélyt ad arra, hogy a találmányt alkalmazza. A szabadalmasnak mindez hatalmában áll. Tehát ha a szabadalmas e monopoljogával él is, akkor az üzleti erő koncentrálódik nála. Ha pedig rossz célra használja a találmányát (furcsa, de még ha jóhiszeműen is), akkor koncentráltan tehet kárt.
Hogy is van ez?
—
A feltaláló sokszor évek hosszú sora alatt kifejtett fáradságos munkája, energiája megtérülhet. A szabadalmaztatás során nyert üzleti siker igenis lehet egy feltaláló jogos jutalma. A mai társadalmi viszonyok közt nem is nagyon van jobb – gazdasági, illetve pénzügyi – elismertség. (És ha nem saját maga jelenti be találmányát, hanem egy szemfüles, jó üzleti érzékkel megáldott, tehetős személy “felkarolja”, pl. megvásárolja a találmányát, hogy ő jelenthesse be szabadalmaztatásra, tételezzük nyugodtan fel, hogy az üzleti haszonból a feltaláló is busásan részesül. Miért ne tételezhetnénk fel?…)
—
Terjesszük ki látóterünket: ne csak a törvény, a rendszer keretein belül kutassunk, amely a találmányok fellelhetőségét kizárólag a technika területeire korlátozza. Fürkésszünk az ÉLET bármely területén.
Hiszem, hogy a feltaláló valódi eredménye az, hogy útja során – kíváncsiságának, állhatatosságának, lojalitásának, empátiájának, eszének, meg nem alkuvásának, bátorságának, alázatból fakadó nyitottságának, bizalmának és igazságba vetett hitének – azaz ADOTTságainak köszönhetően egyáltalán rábukkanhatott (majd e világon először ő csodálkozhatott rá) a találmányra. Ez pedig nem a törvény szerinti feltalálói tevékenységen, hanem egyfajta feltalálói attitűdön, hozzáálláson alapul. Ily módon a feltaláló, a nagy utazó, igazi jutalma maga a találmány.
Akár szabadalmaztatja, akár nem. Az mellékszál.
A feltalálói attitűddel, azaz az fenti adottságaink és a döntéseinkben megnyilvánuló szabad akarat “szerencsés” párosításával pedig kizárt, hogy a találmányt káros célra lehessen alkalmazni.
—
Szembetűnő, hogy a jog eszközével nem jutottunk számottevően előre az eredeti kérdés megválaszolásában. A jog által adott körülírás azonban kétségkívül fontos aspektusokra (akár veszélyekre) hívja fel figyelmünket. A nyelvészeti megközelítés inkább volt segítségünkre, ez azt mutatja, hogy két feltétel megléte szükséges, hogy eljussunk a találmányhoz: 1) az a valami, amit megtaláltak, 2) és aki megtalálta.
Biztosan látjuk (érezzük), hogy ezek azért csak szükséges feltételek. Ez még nem elégséges.
Örömhír 🙂 , hogy feltalálói attitűddel meg fogjuk látni a harmadik “feltételt” is. A Jóbarátok (Friends) sorozat Phoebe-je ezt így fejezte ki: “A valódi kérdés az, hogy ki tette oda azokat, és miért.“
Továbbhaladva: bárki számára hozzáférhető az út, hogy FELtalálóvá váljék!
Ha ez az út ijesztően keskenynek (strait) tűnik, akkor jusson eszünkbe egy általános iskolában tanult axióma: két pont között legrövidebb út az egyenes (straight).
Madonna történelmi beszédét ajánlom szeretettel:
Ezen a honlapon minden bejegyzés – beleértve ezt a fő cikket is – folyamatosan bővülhet, kiegészülhet további információkkal. A megértés (az én oldalamról) ugyanis nem kőbe véshető, statikus elemekből tevődik össze. A kapott visszajelzések felett sem kívánok elsiklani, – az én szűrőmön, azaz szellemitulajdon-védő hivatásomon keresztül, “in paten tm ode” – visszacsatolom azokat. Szabályozok. Én maximum olyat tehetek… Megadva az esélyt arra, hogy az ismereteket abszolváljam, és “feltaláljam magam” ezen az “abszol-úton“. Hogy azután – tehát az inflexiós pontot (egy bizonyos D(ivinité)-pontot követően), amikor a hivatásom küldetéssé válik, (még ha csak aszimptotikusan is) közelíthessek – közelíthessÜNK – valami felé, ami csak abszolút értelemben vehető. Ezért kérlek, “tedd meg azt a barátságot”, hogy időnként visszanézel egy-egy, már ELolvasottnak hitt bejegyzésemre. Ha érdekel. Természetesen a Te meglátásaidat is szívesen fogadom, hogy azok által is formálhassam a szavaimat, amelyek azért nem mindig jönnek könnyedén. Köszönöm ebbéli segítségedet is!
Szívélyes üdvözlettel: Földi Julianna
UI: a honlapom e “B-oldalán” olvasható bejegyzések természetesen szabadon felhasználhatóak, terjeszthetőek. Mivel azonban mondandómat főként személyes élmények, emlékek támasztják alá, egy-egy tétel szövegkörnyezetből való kiragadása kevésbé érthető, adott esetben félrevezető. Ez a saját hivatásommal, annak művelésével kapcsolatos (ön)kritikára különösen értendő. Ha tehát bármely szabadalom/védjegy (tanácsadó) gazdasági társaság fel szeretné használni az egyes cikkek esszenciáját, ezt – a maximális hitelesség elérése érdekében – leginkább úgy ajánlott tennie, hogy az egész cikkemet átveszi, és feltünteti a forrást. (Mivel ezen – bizonyságtevő – bejegyzések épp arra akarnak rávezetni, hogy a forrás az mindig EGY, ez a törekvés nem lesz nehéz.) Így az az esetleges anomália is kiküszöbölhető, ha az adott terjesztő személy nem rendelkezik szabadalmi ügyvivői végzettséggel. Előre is köszönöm az értő együttműködést!
—
EDDIG A LÉNYEG, INNEN VALÓBAN FELETTÉBB SZEMÉLYES MEGKÖZELÍTÉS OLVASHATÓ
Olvastad a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyvet? Ebben a humoros történetben az volt (???) a poén, hogy a válasz már rendelkezésre állt, csupán a kérdést keresték. Mi, magyarok is tudjuk a választ már nagyon-nagyon régóta. Mindig, meg-megállva. Iterálva fékezve. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy mire volt ez válasz. Hát persze, hogy a címbeli kérdésre, azaz, hogy mi a legnagyobb magyar találmány. (Számomra azonban ez egy másik kérdésre is válasz. Mégpedig arra, hogy Melyik volt az a dal, az az egyetlen dal, amelyet életemben eljátszottam – gitáron?)
Ha már saját történet – engedd meg, hogy elmondjam ezt is, számomra mire válasz a 42, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak c. könyvben. Nos akkor, annyi évesen (mondhatnám úgy is, hogy a 42. szinten) sikerült letennem egy fontos szakmai vizsgámat, az Európai Szabadalmi Akadémia által szervezett European Qualifying Examination vizsgaeposz (EQE) egyik részét, az ún. “C” vizsgát. Az európai szabadalmi ügyvivői vizsgának 5 része van. Ebből négy első próbálkozásra sikerült – még ha csak magasugróként is, a lécet épp le nem verve… Az ötödik, az ún. “D” vizsga (ez a jogi ismeretek elsajátítását hivatott mérni) viszont csak negyedjére lett meg.
Az európai bizonyítvány megszerzésért folytatott küzdelmemet jól érzékelteti Mike Oldfield – akit zenész kortársai a 20. század Mozartjának tartanak – Crises (krízisek, mivel több vizsgarész is van) című műve. Először felcsendülnek a csőharangok, elhúzzák a mézesmadzagot, hogy ez a tudás milyen jó és hasznos lesz ám nekem, meg az ügyfeleimnek… aztán megkezdődik a kudarcok, vissza-visszalépések sorozata, magam vonszolása, már-már téboly, aztán… csakazértis megcsinálom! Bár azért eljött az a pont is, az a bizonyos D-pont, amikor azt mondtam, ha most sem sikerül, végleg feladom. Egy másik dalból is kaptam biztatást, a hiperszimbólumokat villogó You win again dalból, a Bee Gees tolmácsolásában – a dominókkal, az ovis jelemmel. Persze, más Vörös Csepel-i jelem is van… Mintha valaki kommunikált volna velem, rám is fért. De a vége felé mégis sikerül pályára állni, sőt! a kind of … zászlódíszben bevonulni a célba.
A Münchenben szervezett vizsgák nehézségét pedig úgy tudnám személtetni, hogy elvárták tőlünk, hogy az egyik legnehezebbnek tartott szoprán áriát, az Éj Királynőjének áriáját daloljuk Mozart Varázsfuvolájából. Az rendben van, hogy ez a csodaszép magyar lány, Miklósa Erika énekelje. De én? Aki legfeljebb a süss fel napot tudom… eldúdolni. (Sok nőnemű vizsgázó még a havi ciklusát is a vizsga időpontjához igazítja – különféle kemikáliákkal – pont, mint az olimpikonok. Én ennyit nem voltam hajlandó beáldozni. Egy ügyvivőjelölti állást, azt igen… de a földi-női mivoltomat… ugyan már, királyfik!) A D vizsga magas C-jét végül sikerült kivágni. Azonban érdekes, hogy csak akkor, amikor a férjem is eljött velem Münchenbe :), lelki támaszt nyújtani. (Az újlatin nyelvek ismerőjeként sikerült velem elhitetnie, hogy a Moonlight shadow spanyolul – bizonyos élethelyzetekben – még barátságosabban hangzik, mint mikor az ellenállhatatlan hangú Maggie Reilly adja elő az eredeti nyelven.) Mindezek – a többéves szenvedés – ellenére végig az motoszkált a fejemben, hogy szabadalmi ügyvivőnek lenni, legyünk Ő-szinték (hiszen akkor szinte Ő vagyunk) – azért nem az evolúció csúcsa! Már csak azért sem, mivel a FELTALÁLÓNAK mi csupán az ügyvédjei vagyunk.
—
Eső után köpönyeg!
