“The man that hath no music in himself, Nor is not moved with concord of sweet sounds, Is fit for treasons, stratagems, and spoils; The motions of his spirit are dull as night, And his affections dark as Erebus. Let no such man be trusted. Mark the music.” Shakespeare, The Merchant of Venice (Lorenzo Act 5, Scene 1)
Esztétikai alkotások elsődleges jogi védelmét a formatervezésiminta-oltalom biztosíthatja. Ez a szerzői jog és az iparjogvédelem igazán különleges határterületét képezi. A találmányt meghatározó cikkből is levezethető, hogy a zene – mint esztétikai alkotás – is tekinthető találmánynak. (NB: az USA-ban a formatervezésiminta-oltalmat design patent-nek, a szabadalmat utility patent-nek hívják.)
Kép forrás
Mielőtt rátérnék egy úttörő jellegű (bár valójában már rengetegszer feltalált), a szülő nők/családok számára, azt hiszem, nagyon lényeges találmány bemutatására, némi magyarázattal tartozom e bejegyzések struktúráját illetően. Íme, Szily Nóra szavaival. Aki véleményem szerint egyébként e cikk többi részében taglalt munka-magánélet egyensúlyának témakörét is pompásan összefoglalja, azt a bizonyos szöget, úgy gondolom, tökéletesen a fején találva.
EGY ICI-PICI ESÉLY – AZ ÉN TALÁLMÁNYOM
Most álljon itt egy történet, amely még azokból az időkből származik, amikor még nem is tudtam, hogy van szabadalmi ügyvivői szakma.
„Elhalt magzati elem” – diktálta az asszisztensnek. Azt nem! Kell, legyen egy ici-pici esély arra, hogy ez nem igaz! Akkor ott, az 5-6. heti ultrahangon a pillanat tört része alatt döntök: ennek a sarlatánnak nem hiszek, most azonnal távozom, még mielőtt el akarná rendelni a kórházi protokoll szerinti „tisztítóműtétet”. Majd folytatja: „Ja nem, törölje, mégis van szívhang”. És még csak elnézést sem kér tőlem! Orvosváltás. Szám szerint hét. Keressük az igazit. És bár a legelején még meggyőződésem, hogy a szülésbe minimum bele fogok halni, az idő előrehaladtával újra és újra felbukkan egy kérdés: nincs arra egy ici-pici esély, hogy a szülés, ha háborítatlan, akkor a világ egyik legegyszerűbb dolga? Végül, mivel egyik orvosnál sem érzem az alázatot, hogy ezt biztosítsa számunkra, úgy döntünk, orvos nélkül haladunk tovább. No, akkor kaptam hideget-meleget. „Orvos márpedig kell, ez felelőtlenség, veszélyezteted a babát, stb.” Én megértem, hogy másoknál (a fél(t)ő többségnél) ez alapvetés, ELFOGADOM az ő hozzáállásukat, de úgy éreztem, nekem nem az 50-100 éve bevett szokást kell követnem. Mi egy csodás szülésznő értő kíséretét választottuk. Megérkezett a mi Virágunk-Világunk – a lehető legegyszerűbb módon.
És akkor jön a hajmeresztő infó. A hideg kiráz azóta is, ha eszembe jut. A két szülésznő (ha nincs orvos, a választott mellé a legvégén csatlakoznia kellett egy másiknak) hüledezik a kiterített placenta-köldökzsinór extrém ritka kapcsolódása láttán, amit semmilyen előzetes vizsgálat, ultrahang nem tudott kimutatni. Fényképezgetik, mert ez orvosi tankönyvbe való. Mígnem kibökik, hogy az egyik fajta szülésindításnál, nevezetesen a burokrepesztésnél, valószínűleg elvesztettük volna a kicsit. Férjemmel összenézünk: egy héttel (!) a szülés előtt pont azért váltunk meg az utolsó orvostól, a „reiki-szivárványszülésztől”, mert indítani akarta a szülést (amit én súlyos erőszaknak tartok). Méghozzá burokrepesztéssel. Kérdem én: mi ez, ha nem valami „ősi” felelősségérzet? Mertem magamban/magunkban bízni. Máshogy gondolkodni.
És muszáj megemlítenem – bár ezt az orvost épphogy egy olyan ismerősöm ajánlotta, aki 5 kislánynak adott életet, tehát volt bőven (negatív) tapasztalata más orvosokkal, így tudja, miről beszélt, szóval nekik annyira megfelelt ennek az orvosnak a módszere, hogy még a férje is kedvet kapott elvégezni az orvosit, csak hogy szülész lehessen – nos ennek az orvosnak a vezetékneve: Templom.
Kiegészítés: 2009 nyarán, mikor megtudtam, hogy babát várok, a hihetetlen örömöt követő első gondolat ez volt: jó, most keresünk egy orvost, aki majd kiveszi a babát 9 hónap múlva – császárral. Merthogy én – orvosok által korábban deklaráltan – nem bírom a fájdalmat. Ez az első doki (aki azóta a siófoki kórház sztárszülésze) tehát nem jött be. Mert ha valaki csak 99%-ig felelt meg, az ebben a legfőbb kérdésben, kiesett a rostán. Közben, a terhesség (?) alatt elképesztő mértékű önbizalmat tenyésztek ki magamban, és érzem: ez csodás lesz a vége. (Egyes anyukák pedig, akik ezt, vagy azt az orvost ajánlották szabályosan megsértődtek, hogy nem rájuk hallgatok.) A kicsi élet irányított, nekem csupán az volt a dolgom, hogy RÁ figyeljek, így tegyem lehetővé a világrajöttét. A férjemről pedig kiderült: gondolatolvasó. Szavak nélkül, hajszálpontosan tudta, mikor, miben segíthet nekünk. Ezt pedig egy ég küldte szülésznő értő gondoskodása kísérte – ő tudta, hogy egyszerűen HAGYNI KELL a CSALÁDOT megszületni. Csodás összjáték volt. Bónuszként – bár ezt félve mondom, mert sokan kételkednek benne, vagy egyenesen elmeháborodottnak tartanak – az egész nem fájt! (Az európai szabadalmi vizsgával ellentétben, aminek magyarázata egyszerű: míg az én szülésem természetes volt, az EQE vizsga egy hatalmas nagy műbalhé! Lásd e cikk végét.) És a mi Flóránk a világ legegyszerűbb módján megérkezett. Az otthon szülést – a mai jogi rendelkezések miatt – nem vállaltuk be, de megértem azt is, aki úgy szül. Őt (is) csodálom.
Sokszor hallok szélsőséges véleményeket a félreértelmezett orvosellenességről. Kérdem én, ha valakinek szülés közben nincs is szüksége semmiféle fájdalomcsillapításra, a hétköznapokban nem fordulhat elő, hogy mondjuk fáj a feje? És akkor már ne is ugorhasson le a patikába aszpirinért, vagy egy homeopátiás bogyóért? Ne is lehessen hozzá joga? És azt is kérdem, ha egyszer voltam olyan „felelőtlen”, hogy orvos nélkül szüljek, akkor már ne is akarjam a kislányomat gyermekorvoshoz vinni, ha éppen beteg? Bár ez, főleg, mióta Waldorf suliba jár, igencsak ritkán fordul elő.
Van tehát ez az igen-igen régóta felmerült igény (amit hála az égnek nem lehet szabadalmaztatni, és nemcsak azért, mert nem műszaki problémáról van szó, pont): a fájdalommentes, nemmellesleg életmentő szülésről van szó. Most még csak annyit, hogy ez a könyv sokat segített. Azonban egy apró know-how-t én magam adtam hozzá értékként, méghozzá pont a szülés során, on the spot rájőve! Ez az én találmányom. Szeretettel adnám át ezt a tudást minden nőnek, és így az egész családjuknak. Eme ismeret átadása előtt azonban vagy itt, vagy egy másik bejegyzésemben el kellene magyaráznom, mik is azok az extenzív és intenzív fizikai jellemzők. Immáron úgy, hogy én magam is megértsem, ne csupán érezzem azokat 🙂
6. § (2) * A találmány nem részesülhet szabadalmi oltalomban, ha gazdasági tevékenység körében történő hasznosítása a közrendbe vagy a közerkölcsbe ütközne; az ilyen hasznosítás nem tekinthető a közrendbe ütközőnek pusztán azért, mert valamely jogszabállyal ellentétben áll.
Itt tulajdonképpen a magyar szabadalmi törvény egész 6. §-át figyelembe kellene venni!
Folyt köv. e témában, de addig is hallgassuk meg (ennek demonstrálásában szintén a zenész zseni segít… méghogy a férfiak nem tudnak szülni!), hogyan illene lefolynia a szülés első szakaszának, amit mi, magyarok vajúdásnak hívunk. Amikor a kórházban – a vajúdásunk során – bekukkantottak hozzánk idegenek (ez sajna szokás, bár minket nem tudott zavarni), rögtön vissza is fordultak, mondván, hogy: Ó, ó! Itt vajákolnak…
Amikor 2016 végén megszűnt a munkaviszonyom az első (csibekeltető) szabadalmi irodában, Dr. Palágyi Tivadar, a Danubia Kft. oszlopos és örökös tagja – fogadott nagyapám – arra kért, hogy legalább a fenti Shakespeare idézetre emlékezzek majd. Most aktuálissá vált, mivel hatodikos kislányom Waldorf osztálytanítója, Rita néni is “pont” ezt a költemény-részletet, pontosabban annak magyar fordítását (amely igencsak műfordítás) “íratta” be a gyerekekkel – a gyerekek fizika (!) füzetébe. Okkal oda.
A zenész Mike Oldfield az 1983-as ‘Crises‘ (válságok; de a válság szó kínai változata egyben azt is jelenti, hogy: esély) albumán ez olvasható: ”I‘m happy, better than ever, in fact,” said Oldfield as Crises was released. “Ten years in the music business have educated me well. I used to think that music was precious. Now I’m more inclined to think that it’s something you can either do or you can’t. I used to be arrogant and conceited. Not now…I just get on with my work.” Mondhatnám, hogy így állok a saját, szellemitulajdon-védő hivatásomhoz most. Bár rögtön hozzáteszem: ez az album kb. 15 év múlva, a ’90-es évek végén került a kezembe, akkor olvastam ezt a borítóján álló szöveget. Tehát már akkor sejthető volt – számomra is – hogy a művész addigra még több új tapasztalattal gazdagodhatott… Nem egy szabadalmi ügyvivő kollégától hallottam, hogy az első tíz év nálunk sűrű pislogással teli bukdácsolás, nem más.
Dr. Harangozó Gábor, akkori főnököm is – velem együtt – azt látta jónak, ha nem szomorítjuk tovább egymást. Pedig még néha engem is meglepő mértékben volt türelmes: főleg az elején annyi (és oly nagy hibát) követtem el, amely miatt még én is kipenderítettem volna saját magamat is, de ő csak elnézően mosolygott. Elbocsátó szép üzenete abszolút vállalható, ezért veszem a bátorságot és jogot ide másolni: “Kedves Juli, sajnálom, hogy így alakult a dolog, de őszintén remélem, hogy idővel megtalálod azt a munkát magadnak, amiben örömödet leled és ami hosszú távon is anyagi biztonságot nyújt számodra. Útravalónak fogadd el tőlem ezt a kedves kis dalt.” Mi tagadás, van az a helyzet, amikor a főnököddel kölcsönösen kicsapjátok egymás biztosítékát, és be kell látnod, hogy nem hozzád kell igazodnia egy egész osztálynak (osztagnak), mert világos, hogy a többi kolléga gondját-baját úgy amúgy egész jól vezényli. Úgyhogy: repcsi! Ilyen volt Júli(a) repülése, de ekkor még “csak” az ötmérföldes csizmát vette fel. Persze válaszra méltattam: “Kedves Gábor! Négy évvel ezelőtt már megtaláltam azt a fajta munkát, és ez éppen neked köszönhető. EZÉRT hálás vagyok. Csak úgy alakult, hogy kiteljesedni benne nem itt fogok.” Tény, hogy végül is ő döntötte el korábban, 2012-ben – bár utólag elismerte, eléggé vonakodva/kételkedve – hogy felvegyenek-e a céghez, mert bizony akadt már a kezdet kezdetén, azaz az állásinterjúm során is ellenzője alkalmazásomnak. (Kiegészítés: nevén is nevezhetném a kollégát, hisz’ nyíltan, végül is korrekt módon identifikálta magát előttem. A főnököm, mint osztályvezető számára is jó lecke lehetett, hogy bizony hiperokos (a szó legtisztább értelmében az én véleményem szerint: már-már autista) kollégákra sem árt hallgatni néha; még személyzeti kérdésekben sem. Főként ha egy, a szó legtisztább értelmében: már-már down-kóros lélek felvételéről van szó. Még hozzátenném: talán különös, de a legtöbb, leghitelesebb biztatást, munkámmal kapcsolatos pozitív szakmai visszajelzést éppen ettól a felvételemet korábban ellenző munkatárstól kaptam a danubiás években. Ezek aztán jól beleégtek agyam egy-egy kis szegletébe, és később ugyancsak kedves emberi útravalónak bizonyultak. Köszönet neki is!).
Mert egyébként csak ilyen jellegű pozitív visszajelzések érkeztek hozzám, hogy: te hogyhogy nem őszülsz?; az nem igaz, hogy nincs egy ráncod sem; meghogy: nagyon finom sütit sütöttél ám (pl. egy céges rendezvényre), megtartunk! Nos, a végjáték hónapjaiban (amely kísértetiesen egybeesett egy fiatal, még az én szememben is ínycsiklandóan csinos új kollegina alkalmazásával, és egyúttal a midlife crisis-om felszínre törésével) a féltő kollégák – főleg a női kollégák – jó előre megmondták, sőt lassan mondták, hogy én is megértsem: Juli, addig nem szokás munkahelyet váltani, amíg nincs újabb, lepapírozott állás. Szóval a munkatársaim valószínűleg azért kapcsoltak gyógypedagógusi üzemmódba, mert kicsapódhatott a tekintetemen az értetlenség. Tényleg nem értettem őket, hiszen én már nem először ugrottam ejtőernyő nélkül a semmibe. Nem is utoljára… És most – amint e vak asszony visszanéz – tényleg beigazolódni látszik, hogy ez a nekem való módi: mindig egyre jobb és jobb lett a szakmai, anyagi, de főleg lelki helyzetem. Most már tudom: nem a semmibe ugrottam, hanem egyenesen Isten tenyerébe (bár nem mindig tudatosan, eleinte a világ legnagyobb ateistájaként inkább csak arra alapozva – ahogy a hithű marxista anyukám szokta mondani -, hogy mindig “produkál” a kutya valamit). Persze könnyen beszélek, hiszen fantasztikus, támogató család áll mögöttem. (Vicces, de pont ez az új kollegina nevettetett meg engem a legjobban a cégnél, azáltal, hogy sorra döntögette le a férfi kollégák előtt, azok saját szellemi képességeivel kapcsolatos nimbuszát, és tette ezt oly ártatlanul! A szellemi képességeket tekintve engem – a kb. 15 évvel idősebbet – is sokszor leiskolázott. Ámbár egyszer, tényleg nem tudatosan, azért sikerült megszeppentenem. Azt csicseregte épp ez éteri jelenség, a férjéről szólva, azon a felhőtlenül boldog bájos hangján, hogy: első férjnek tökéletes lesz! Erre durván ráförmedtem, hogy ilyet még csak véletlenül se mondjon ki mások előtt, de a legjobb, ha nem is gondol hasonlóra gyönyörű fejecskéjében! Tapasztalatból mondtam, jótanácsként, hisz’ én sem voltam mindig egy szent asszony. Egyszerűen: ciki-nek tartottam! Milyen buta voltam, még 40+ is!)
Gárdonyi Géza az Egri csillagok c. sci-fi-jében Tinódi Lantos Sebestyénnel fogalmaztatta meg e bejegyzés lényegét: “Ha félsz, nem élsz!” (Ugye tudjuk, mi van Gárdonyi sírjára vésve, Egerben?) Na jó, azért félni ér, csak egy kicsit fárasztó, ha az folyamatos elfoglaltság.
Kirúgásom során (egymást rúgtuk ki) úgy gondoltam, hogy innen szép nyerni. Nem tudván, hogy lesz még rosszabb (azaz másnak sokkal rosszabbnak tűnő helyzet)! Az viszont már tényleg mélyrepülésnek TŰNT. Amilyen naíva vagyok, lehet, hogy még most sem dereng…
Látszólag más téma (de nem, mivel minden mindennel összefügg): Dr. Markó József szabadalmi ügyvivő úr – igazi magyar mesterem – egy ízben hálával gondolt édesanyjára, akinek szigora folytán tanulhatott Markó úr hegedülni és gitározni, amellett, hogy mindig, minden iskolájában éltanuló volt. A magyar szabadalmi ügyvivői vizsgája is méltán lett jeles minősítésű. Nekem a magyar vizsgámra kegyelem négyest adott a bizottság. Akkor – már számkivetettként – kerestem fel Markó urat, hogy rendben, hogy én itt össze-vissza vizsgázgatok, de azért oltalomszerzési gyakorlatot is szeretnék szerezni már végre valakitől. Erre ugyan a Danubiában is lett volna bőven lehetőségem, inkább az én bizalmatlanságom folytán nem jött össze. Pedig ott (a gépész osztályon) is kiváló ügyvivők vannak – csak épp egyiküket sem fogadtam el tanárként. Markó József egyébként édesanyámmal egy napon született, és mindketten mezőgazdasági gépészmérnöki diplomát szereztek. Ezen egyetemi évek alatt alapították Markó úrék az ECHO együttest (a képen balról a második személy, akire szinte apámként tekintek, Magyarország egyik legjobb szabadalmi ügyvivője, csak szólok). És azt sem hagynám szó nélkül, hogy Mike Oldfield, kedvenc zenészem (magyarul: id. Földi Misi…) az önéletrajzi regényében részletezi, hogy a saját maga által legjobbnak tartott albuma (AMAROK) nem lett olyan sikeres, és ennek legfőbb okaként azt jelöli meg, hogy nem kapott akkora hírverést. Naná, a Richard Branson vezette Virgin cég (amely pont Mike Oldfield első művére, a Tubular Bells I-re alapozta sikertörténetét) épp akkoriban vette le MO-ról a kezét, és bontotta fel az együttműködési szerződést, tehát így nyilván (?) nem fektetett akkora energiát és pénzt az új album propagálásába sem. Felmerül a kérdés, ha az ECHO-t egy kicsit jobban felkarolta volna valamely üzleti angyal, hol állna most a zenei “ranglétrán”?
Markó úr édesanyjával kapcsolatos visszaemlékezésére én csak annyit jegyeztem meg, hogy vele ellentétben én átaludtam az első 25 évemet. De ez így, ebben a formában azért nem fedi a valóságot. Sosem unatkoztam. Főállású Mike Oldfield hallgató voltam, ugyanis. OK, valahogy, valami csoda folytán közben sikerült letennem az érettségit és a diplomámat is megszereztem. Valahogy… Az egyetemen volt egy vicces barátom, S.S., aki felhívta a figyelmemet, hogy az egyik – egy és ugyanazon – albumon szereplő két szám fő motívuma lényegében ugyanaz. Azt az egyezést eladdig nem sikerült észrevennem, hiába no, én csak MO hallgató voltam (aki akkor már uszkve 7 éve ismerte a szóban forgó albumot), nem egy zeneértő személy. Csupán zeneérző. Ő volt az, akinek sikerült e világon a legjobban felbosszantania: azt merészelte állítani nekem, a WIPO istentagadó használati mintájának, hogy a The time has come c. műremek valójában Jézusról szól. Ilyet! mondani. a világ legnagyobb MO rajongójának… (Hosszú az élet, ezt még vagy 20 évig sikerült tagadnom.) De ez még nem minden. Anyukám egyszer úgy kezdett egy mondatot, hogyasszongya: az a hogyishívják, mondjadmá’, az a zenész, no… MO-ra szeretett volna utalni a szentem. Erre érdekvédő emberem rászólt jóanyámra: ebben a családban mindenkinek kutya kötelessége tudni, hogy ki az a Mike Oldfield! Azért én is próbáltam közelíteni családtagjaim felé, kompromisszumkészségem jeleként prezentáltam pl. a híres nővér: Sally Oldfield varázslatos életfelfogását. Erre azért már anyukám is megjegyezte, hogy “Miért is szereztek a történelem során más muzsikát, ez bőven elég lett volna”. A férjem és a kislányom is nagynehezen bevalották nekem, hogy ez elképesztően tetszik nekik, bár egy kicsit a veszett lelkekre hajaz, a csengetett mylordból. Voilá a zene, ami Magáért beszél:
És most? Hogy látom, hol tartunk? Well, folyamatban van az irányítás átadása az igazi műszaki érzékkel megáldott pilótának! Anyukám gyerekkoromban ezt sokszor szajkózta: Heló te, Helóta! A kislányomnak egyszer ezt a családi szlogent megkíséreltem továbbadni, tudod, úgy anyáról leányra. Rögtön kivágta magát ebből az öröklött sorból ezzel: Hello te, Pilóta! (Ez a szabadalmi szakmai EQE pre-exam előtt történt… kb 4 éves volt.)
Kép forrás
Száz szónak is egy a vége: a férjem veszi át a családi vállalkozás irányítását. És táns-partnerként sikerrel is fog járni, tudom (“Navigare necesse est…”)! De előtte közös mumusainkat szélnek szükséges eresztenie, a jelenések korszakában, aminek KORA MA van! Ez van!
—
EDDIG A MONDANDÓ LÉNYEGE, INNEN FELETTÉBB SZEMÉLYES FILLÉRES EMLÉKEK OLVASHATÓK
Songs of Innocence – Songs of Experience / by A Woman of no Importance
Az alábbi tartalom 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Előrevetítem, hogy ezen bejegyzések sokszor úgy készülnek, hogy először a fő mondanivaló egy-egy pillérét jelenítem csak meg egy-egy zenedarab, vagy alcím, esetleg azok rövid összefoglalója formájában. Úgy tapasztaltam, hogy egyik kedvenc íróm, Szendi Gábor módszerét érdemes követnem, aki legelőször a tartalomjegyzék lejegyzésével szokta közlendőjét lehorgonyozni. A reménybeli megértést szolgálni hivatott körítést aztán ezen pillérek által meghatározott láthatatlan szálra szándékozom felfűzni. A célom ezzel az, hogy túlzottan ne terelődjenek el a gondolataim, ami sokszor előfordul, és ami önmagában nem is lenne baj, viszont úgy a lényeg átadása kevésbé lenne hatékony – tapasztalatból és szeretettel mondom: leginkább férfiak számára nem lenne az. Márpedig ezt a bejegyzést ugyan leginkább nőknek írom, de messze nem csak nekik. (Nyugalom, nem kell megijedniük a családon belüli erőszak vélt vagy valós elkövetőinek és elszenvedőinek sem. A férjem és én speciel olyan családból származunk, ahol a lehető legminimálisabb mértékben fordult ez elő, talán ha egy-két anyai pofon csattant csak el. Azonban a nagy felfedezésem, hogy valamit valamiért…) Ily formán cikkeimmel igyekszem egy-egy gyöngysort kialakítani, és nem egy nagykupac katyvaszt. Bár lehet, hogy kaleidoszkóp sikeredik belőle, talán az lenne a legjobb, mindenféle családi háttérrel rendelkező kedves olvasó nagy megkönnyebbülésére, lelki békéjének hmm, elérésére. Naná, mivel mint minden nőnek, nekem is nem titkolt és meglehetősen ambiciózus célom a világbéke. Azonban e bejegyzések folyamatosan íródnak, ezért előfordulhat, hogy egy-egy cikkvégnek (-középnek) tűnő valami még csak vázlat, csaxólok. Bár Bródy János melegen ajánlja, hogy: “Nevet ne mondj!” ezt nem mindig látom indokoltnak megfogadni. Ha nem is mindig és minden szabályt, de azért néha valamennyit csak fel kell rúgni. Olykor sajnálom, hogy nem mondok (egyelőre nem mondhatok) neveket. Két okból: egyrészt a nevek beszédesek! Az elfedésük is az, tehát pl. ha és ahogy egy nő (vagy épp férfi) felveszi a házastársa nevét, pláne, ha válás után is megtartja azt. Másrészt: ha tényleg tiszta szívvel felvállalnánk és így megértenénk végre saját magunkat, szerintem hamar rájönnénk – és jót kacagnánk azon – hogy a büszkeség és főleg a hiúság (leginkább csak) tévútra visznek.
Címek… Nevek…
Mit is írhatnék erről Kálmán Imre városában, itt: Siófokon, ahol az Igazi született. A Férjemmel már igen kiforrott a kapcsolatunk (ha érted, mire gondolok), így biztosan elnézi, hogy inventory-t kell most csinálnom, ha már invention-t nem tudok.
Ez első férjem, Dr. G. B. ugyanúgy gépészmérnök, mint én. Mismatch error – de igaza van az első anyósomnak, az én hibám, nem kellett volna erőltetni. Az első házasságom nagyjából arról szólt, hogy a férjem a doktori címet igyekezett megszerezni, én pedig az angoltanári diplomát. Neki sikerült. Bár amikor azt kezdte pedzegetni, hogy neki azért járna még két extra betű (a gépészet mellett villamos vonalon is szeretett volna doktorálni), akkor már világos volt, hogy házasságunk zátonyra futott. Hebehurgyáék ébredeztek. Majd 8 hónap (ennyit kellett törvényileg várni)+20 perc (eddig tartott az egyébként igen derűs tárgyalás) alatt elváltak útjaink. Egyszer, egy parttalan vitánk során azt találtam mondani, hogy ti, férfiak, tényleg a Marsról jöttetek. Ő kijavított: Ugyan… a Tatuinról! G.B-vel azért volt egy nagy kalandunk: én feladtam a miniszteriális osztályvezetői állásomat, ő pedig az egyetemi katedrát egy-egy mérnöki állásért. Meg sem álltunk Törökszentmiklósig. A CLAAS cégnél aztán csodálkoztak, hogy nem vettem fel a férjem nevét. Amikor ezt azzal a gyenge poénnal próbáltam elütni, hogy: de ha egyszer nem engedte…, hirtelen mindenki arcára ráfagyott a mosoly, és irgalmatlanul megsajnáltak. No, akkor viszont az kezdett derengeni, hogy tiszántúli karrieremnek hamarosan befelleg…zik…zik. Ez a házasság (is) azonban ennél jóval többről szólt, rengeteget tanultam/nyertem e kapcsolatból is. Megérne egy külön misét…
A második férjemet – A Férjemet – már készen kaptam: ő bölcsész. És bár az én bicskám beletört az angoltanáriba, mégis inkább vagyok a francia-olasz-eszperantó nyelvtanár Szányel Csabához hasonló. Hiába no, similis simili glaudet. A 2009-es szülinapi ajándékom tőle egy bón volt, amit egy párizsi útra válthattam be. Szép és bon anniversaire kerekedett belőle. Kislányunk, aki 2010-ben született 🙂 (és ez egy non-defining relative clause akar lenni) – , a Földi-Szányel Flóra nevet kapta. Kérem megfigyelni, hogy szigorúan ABC-sorrendben torlódnak a vezetéknevek. Kislányom osztálytanítója, Rita néni, egyszer véletlenül így írta le ezt a kacifántos nevet: Földi-Szárnyel Flóra. Köszönet a (Freud-i) elírásért. Ily módon érthettem meg igazán Weöres Sándor Szembe fordított tükrök c. versét. Egy földivel játszó földreszállt-reménykedő (esperanto) angyal, és az őket összekötő csoda. Csaba azonban nem ilyen búskomor reménykedő, mint Csokonai, ő egy meglehetősen vidám ember. Nem is vallja magát eszperantistának, inkább úgy fogalmaz: ő megÉLHETÉSI nyelvtanár. Műszaki végzettsége is van ugyan, középiskolás korában egy műszaki technikumba járt, ahonnan egyenes út vezetett számára a francia szakra… Ezt csinálja utána valaki!
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Illusztráció: Halászy Márta textilműve, Életfa mandala.
…
…
