Effajta véleményt, ítéletet, úgy gondolom, senki sem alkothat egyetlen fejlesztésről sem – leszámítva annak megállapítását, hogy a találmány közrendbe, közerkölcsbe ütközik-e. Szabadalmi ügyvivők, iparjogvédelemben jártas szakemberek is legfeljebb egyfajta oltalmazhatósági szakvéleményt adhatnak – a technika állásának feltérképezése tükrében.
Előrukkolni a találmánnyal, szerzeménnyel azonban lehet – sőt, ha jobban belegondolunk, ez bizonyos létcélnak is tekinthető: hogy alkotásainkat mások, a köz elé tárjuk. Ennek pszichológiai vonatkozásaira szeretném most irányítani a figyelmet.

Egy feltalálónak ez az egyik legnehezebb mozzanat: kilépni a világ elé művével, megmutatni, mit is fejlesztett ki ő.
Az alábbi videóbeszélgetés látszólag távol áll a fenti témától. Igen, kicsit talán el kell vonatkoztatniuk az iparjogvédelem tárgyát képező művek alkotóinak, például feltalálóknak. Véleményem szerint azonban itt, műveiket, tevékenységeiket tekintve alapvetően a szerzői jog területén mozgó két személy beszélgetésében is elhangzik az, amivel a feltalálók szembesülnek, amikor – olykor sok-sok átgondolást, tipródást követően – megmutatják végre „gyermeküket”, a találmányt. Az akár hosszú évek fáradságos – sokszor munkamániás függéssel járó –tevékenykedése során létrehozott művüket.

Vajon mit szól majd, hogyan fogadja azt a közönség? Túl egyszerűnek, esetleg épp túl bonyolultnak fogja titulálni alkotásukat a nagyérdemű? Szükség van-e egyáltalán az adott fejlesztésre. És ez az aggodalom a jövőbeni fogadtatástól vajon árnyékként vetül rá a folyamatban lévő fejlesztési munkára? Át lehet-e fordítani ezt a félelmet egyfajta kíváncsisággal vegyített facilitáró dacra, hogy „csakazértis” megoldom az adott (műszaki) problémát? Tapasztalatom szerint ilyen derülátó hozzáállás nélkül nem is lehetséges rábukkanni arra a bizonyos nemvárt (műszaki) hatásra – ami a feltalálói tevékenység meglétének legfőbb oltalmazási bizonyítéka/biztosítéka.

Az üzleti kiaknázhatóságot pedzegető kéretlen, netalán irigy tanácsokról nem is beszélve: „Jó, ha egy-két ember problémája oldódik meg a fejlesztésed révén, gondold át annak piacra vitelét!”.
Egy kicsit szakmázom: megjegyezném, hogy eme feltételezgetések gátló hatásával kapcsolatban én is csak a piackutatás fontosságát tudom kiemelni. Mint iparjogvédelmi szakember pedig hangsúlyoznám a különböző jogfenntartási intézmények, mint a különféle iparjogvédelmi elsőbbségi jogok, illetve műszaki találmányok tekintetében pl. az ún. PCT (nemzetközi szabadalmi bejelentés) nyújtotta lehetőségeket, amelyek elősegíthetik a megfelelő piackutatás lefolytatását.

Szabadalmi ügyvivőként is vallom, hogy az viszont, hogy egy találmány esetleg nem bizonyul átütő fejlesztésnek, (látszólag) nem kecsegtet meggazdagodással, sőt, még csak nem is tartható oltalmazhatónak (ami véleményem szerint az üzleti siker egyik előfeltétele) – természetesen semmit sem von le annak nagyszerűségéből, legalább erkölcsi értékéből. Hogy egyáltalán megalkották.

(Feltalálók néha attól is óvakodnak, hogy egyáltalán kinek tárhatják fel fejlesztésüket. Elmondják-e, elmondhatják-e egyáltalán bárkinek is, milyen eredményre jutottak – az efféle aggályokra jelen cikkben csak annyiban térnék ki, hogy szabadalmi ügyvivőket törvény kötelezi a titoktartásra. Itt azonban megjegyezném, hogy oltalmazási cél esetén érdemes kikérni szabadalmi ügyvivőd véleményét a nyilvánosságra-hozatal módjáról, idejéről, nehogy az „ön-újdonságrontás” csapdájába ess, amelyet ITT taglalunk bővebben.)

Azonban nem a piacraviteli lépések, azon belül az iparjogvédelem (pl. szabadalmaztatás, védjegyeztetés) jelen szösszenetem tárgya. Hanem az attól végül is függetleníthető alkotás, feltalálói/szerzői tevékenység eredményének bemutatása. Az ahhoz szükséges lelki erő megtalálása.
Halljuk tehát, mit gondol többek között erről a lépésről is két – irodalmár, egyúttal pszichológus: Tisza Kata és Kővári Zoltán a témát körbejáró, ám azon jócskán túlmutató diskurzusukban.